Szeretném megosztani a történetemet Önökkel, hogyan jutottam el a part melletti horgászattól a hihetetlennek tűnő óriási dobásokig.
A rezgőspicces horgászmódszerrel én a 90-es évek elején találkoztam egy angliai írásban. A cikk szerzője kettő és három méter közötti rövid és karcsú botokat használt, érzékeny cserélhető spiccel, amelyeket winkle picker-nek hívott. Kis etetőkosárral, vékony zsinórral, pici horoggal, és élő csalival gyönyörű 30 cm körüli vörös szárnyú keszegeket fogott. Nagyon megtetszett a módszer, és azonnal elmentem az akkori kedvenc horgászboltomba, hogy rendeljek egy rezgőspicces, winkle picker botot. Az első akadályba mindjárt a boltban ütköztem, mert a tulajnak fogalma sem volt, miről beszélek. Miután szemléltettem neki, hogy mit akarok megkértem, hogy járja végig a nagykereket, amit hetente kétszer amúgy is megtett. Sajnos azonban Magyarországon, abban az időben nem volt kapható még ilyen horgászbot. Sztarek László horgászboltost már szinte az őrületbe kergettem a nyaggatásommal hónapokig, hetente többször is bejártam hozzá. Egyik látogatásomkor azonban végre ott várt rám az én picker botom. Teljesen másképp nézett ki, mint amit a cikkben láttam, teleszkópos volt, nem pedig kétrészes, egy üvegspicc volt hozzá, amin ráadásul betét nélküli drótgyűrűk voltak, de az örömöm akkor is határtalan volt. Izgatottan vártam a következő hétvégét, hogy a Csepeli kavicsbánya tavon kipróbáljam az új felszerelést. Beetettem kb 20 méterre gombócokkal, amikben főleg főtt magok voltak, kevés csontival és gilisztával. A cikk alapján összeraktam egy akkor még furának tűnő egyhorgos etetőkosaras végszereléket. Életem addigi legjobb horgászata következett, számolatlanul fogtam a halakat, dévéreket, bodorkákat, vörösszárnyúkat, és még egy szép nagy compót is. Egyből szerelmese lettem ennek a módszernek, és később a picker botnak köszönhetően 32 centiméteres hosszával sikerült megfognom nekem is a hőn áhított óriás vörösszárnyút. Az idő előrehaladtával egyre hosszabbak és erősebbek lettek a rezgőspicces botok. Jöttek a pontyozó, és a nagyobb távolság meghorgászására való botok, amelyek már nem a winkle picker, hanem a feeder nevet kapták. Leginkább 12 és 13 láb, azaz 366 és 396 cm hosszban hódítottak teret. Sokáig használtam 2,4 és 2,7 méteres hosszban Japán gyártmányú picker botokat, de a 90-es évek végén sikerült beszereznem, egy 13 láb hosszú eredeti angol carp feedert, azaz pontyozó feeder botot. 2004-ben életem első horgászversenyét, ahová a barátaim neveztek be, egy jó meglátásnak és az angol pontyozó feeder botnak köszönhetően sikerült megnyernem. A sikerek, az adrenalin, és a hangulat miatt nagyon megtetszett a versenyzés. Időközben kiírták az első versenyt ahol kizárólag feederbotot lehetett használni. A helyszínnek a maconkai víztározót választották, amely nagy pontyai miatt a bojlis horgászok kedvelt célpontja volt. A távdobásra alkalmas bojlis botokkal előszeretettel horgásztak 60-100 méteres távolságra. A nagyobb pontyok tulajdonképpen be voltak etetve, ezért nyílván valóvá vált számomra, hogy szükségem lesz egy hosszabb erősebb feeder botra. Sokáig keresgéltem, de nem találtam olyan távdobó feeder botot, amire nekem szükségem lett volna, mert akkor még egyetlen cég sem gyártott olyat. Végül a Shimano kínálatában megtaláltam a nekem való 480cm hosszú 70-200 gramm dobósúlyú botot, amely a gyors sodrású folyók nagy ólmos horgászatára lett kifejlesztve. Ezzel eltudtam dobni kellő távolságra az önakasztáshoz szükséges elég nehéz ólmot, etetőanyaggal rágyúrva, plussz a kis pva csomagba rejtett pelleteket, és minibojlikat. Ezt tartottam akkor a legjobb megoldásnak a győzelemhez, ami nem is váratott sokáig magára. 2006-ban testvéremmel, Istvánnal az általam kidolgozott stratégiával, megnyertük mind csapatban, és egyéniben is ezt a versenyt. Érdekesség, hogy 2005-ben mikor meglátták elöszőr nálam a versenytársak a felszerelésemet ki akartak záratni, amiért túl hosszú botot, és túl nagy orsót (Shimano Ultegra 10000xsa) használtam, mert azelőtt még nem láttak ilyet. Döme Gábor versenyszervező is csodálkozva nézte, hogy mi ez a durung felszerelés, de miután látva a Feeder szót a botomon, és a cserélhető spicceket, gyorsan lehűtötte a kedélyeket. A versenyszabályban ugyanis nem volt, se az orsóra se a botra méretkorlátozás. Talán ennek köszönhetően két évvel később amikorra megjelentek az igazán nagy dobásokra kifejlesztett feederek, Döme Gábor meghívott egy távdobó tesztre. Szívesen vállaltam a felkérést ahol, egy 450 cm hosszú 70-200 gramm dobósúlyú bottal dobtam a legnagyobbat, 149 métert. Az erről szóló írás „Hol a határ?” címmel megtalálható az interneten. Azóta eltelt 9 év, a botok feszesebbek, könnyebbek és karcsúbbak lettek, az orsók zsinórképe szebb lett, a súlyuk pedig csökkent, a damilok felülete pedig simább lett, ráadásul időközben, még távdobó etetőkosarakat is kifejlesztettek. Ez mind azt feltételezi, hogy jóval nagyobb távolságra juttathatjuk el a végszerelékünket. Ezért úgy döntöttem, hogy eljött az ideje egy új távdobó tesztnek. Körülbelül két havi gyakorlás, botok és etetőkosarak közti válogatás előzte meg ezt a tesztet.
Serie Walter World Champion II dobás közben
Hihetetlen terhelést bírtak ki a botok
Végül két bot mellett döntöttem az egyik a Shimano Speedcast 442 cm hosszban 180 gramm dobósúllyal, a másik a Serie Walter World Champion II 420 cm hosszú 120 grammos botja. Mind két bot nagyon feszes, érződik, hogy a lehető legjobb anyagból készültek. Mindkettő a legmagasabb minőségű Fuji gyűrűkkel van szerelve a World Champion, a jelenleg kapható legjobb „K” szériással. Kézbe véve mégis teljesen mást érzünk a World Champion sokkal könnyebb, kezesebb bot, és szemre is jóval karcsúbb. Az előzetes gyakorlásaimhoz 14-es fonott zsinórt és 24,5-es monofilt használtam. Számomra is kérdéses volt, hogy mekkora lesz a legnagyobb dobásom, mert a teszt napjára vásároltam 10-es fonottat, és 18-as monofilt. Úgy gondolom, hogy ezek azok a méretek, amelyekkel még sikeresen vehetjük fel a harcot a termetesebb halakkal is. Elsőnek az 5500-as Shimano Ultegra CI4+ xtb orsómra a 10-es Daiwa evo 8 braid fonottal megtöltött dobot raktam fel, 26-os ugyanilyen tipusú daiwa fonott dobóelőkével.
Előszeretettel használok távdobáshoz új generációs fonott zsinórokat, mert óriásit lehet velük dobni, és bármekkora távolságról azonnal közvetítik a kapást
Sajnos csak késő délutánra állt el teljesen a szél, így nem sok időm maradt. Gyorsan az operatőr segítségével kimértük a dobópályát, egy mezőn, és már kezdtem is. Mindent úgy csináltam mintha a vízparton lennék, és halat akarnék fogni. Egy szem gumikukoricával felcsalizott végszereléket használtam, a csalit lógva hagytam, nem nyomtam bele a kosárba, mert a nagy dobástávolság miatt már elég erősen meg kell nyomni az etetőanyagot, hogy ne hulljon szét. Horgászat közben, ha belenyomnám a horgot a kosárba, a vízben sok idő lenne, mire kioldódna az etetőanyagból, esetleg a kosár maga alá is temethetné, a csalival együtt. A célom egy leszúróra rákötött rikító sárga színű zászló volt, amelyet megcélozva a Speedcast-el néhány dobásbol a kb 130 grammra megtöltött távdobó kosarat 168 méteres maximális távra dobtam el. Ezután jött a World Champion, amivel a 110 gramm körülire megtömött kosárral 161 métert értem el.
Távdobókosarak megtöltve. Súly szerint, egyik és másik bothoz hangolva
Sajnos hamar ránk sötétedett, ezért a monofil zsinórral való távdobás a következő napra maradt. Sokan megjegyzik, hogy felesleges ilyen nagy távolságra horgászni, mert a vékony monofil zsinór nyúlása miatt alig, illetve későn lehet csak észlelni a kapást. Lám, itt a megoldás. Az új generációs fonott zsinórokkal óriásit lehet dobni, és nyúlásuk sincs, tehát azonnal közvetítik a kapást, mintha csak a part alá horgásznánk. Este elalvás előtt a következő gondolatok fogalmazódtak meg bennem: „Te jó ég mekkorát dobtam! Vajon mi lesz következő nap? A 18-as monofillel? Nagyobbat fogok vele dobni, mint a 10-es fonottal?” Aztán másnap megint ugyanaz volt a helyzet. Fújt a szél és csak késő délutánra állt el. Újra kimértük az operatőr segítségével a dobópályát, és elsőként a World Champion-t fogtam a kezembe. Néhány dobás után 167 méteres távot sikerült elérnem vele. Ezután következett a hosszabb merevebb Speedcast. Hihetetlen, de minden dobásom 170 méter fölé ment. 171 és 173 méter között hullottak le.
A mezőn egy kis rikítószínű zászló volt a célpontom, amit a nagy távolság miatt alig láttam
Igazából, mielőtt besötétedett volna, már csak fel akartunk venni oldalról egy dobást lassítva. Eldobtam és éreztem, hogy ez talán még nagyobbra sikerült, mint az eddigiek, ezért Ricsi jött velem a kamerával, és forgatott elölről, hátulról, miközben tekertem fel a damilt. Ő ért oda, előbb és üvöltötte vigyorogva, hogy, ez a legnagyobb. Feltekertem teljesen a zsinórt és odaérve láttam, hogy 178 méterre esett le. Nagyon jól sikerült a dobóteszt. Számomra is hihetetlen távolságokat értem el, de a kisördög csak nem nyugodott bennem napokig azon gondolkoztam, hogy csak 2 méter kellett volna a 180-hoz. Nem bírtam magammal kimentem újra és újra, már legalább ötször voltam a mezőn, mindig 170 fölé dobtam, de csak nem akart összejönni a 180. Rá kellett jöjjek, hogy az a 178 méter az egy nagyon jól sikerült dobás volt. Aztán egyszer csak végre sikerült igaz, hogy kis hátszélbe, de akkor is 183 méterre hullott le a kosaram.
Sok szép nagy halat köszönhetek a távdobásoknak
Legutóbbi horgászatomhoz is a távdobó botjaimat vittem magammal
Végezetül szerintem a ma kapható két legjobb távdobó feederrel dobtam. Az áruk is tükrözi, hogy csúcskategóriás termékékről van szó. Bár nagyobbat a Speedcastel dobtam, horgászni én általában mégis a World Champion-t viszem magammal. Távolságba nincs jelentős különbség közöttük, viszont rugalmassága miatt kevesebb a leakadás a World Champion-ról és, ha szükség van rá kisebb horgokkal is tudok vele horgászni az óvatosabb halakra. 2017-ben tartok majd távdobó bemutatót, ahová nagy szeretettel várok mindenkit, hogy átadjam a tudásom, de addig is nézzék meg a tesztről készült kisfilmet az októberi Feedermania sorozatom következő részeként.
Írta: Jankovich Krisztián
Közzétette: Palócz Richárd