A dévérkeszegek kezdődő násza miatt a figyelmem egyre inkább elterelődött a pontyok felé. A rendkívül tiszta víznek köszönhetően a tavakban élő halak színezete sötét és tónusos. Ez a pontyoknál sincs másképp, csodaszép sötétbarna színű példányok élnek a tórendszerben. Gábor már a horgászat kezdete óta mondogatta, hogy mennyire szeretne egyet fogni közülük. Eleinte nem értettem miért ennyire fontos ez neki. Mondtam is, hogy pontyot sokat lehet Magyarországon is fogni, ráadásul hatalmasakat, erre ő mindig csak annyit mondott, hogy „jó- jó, de ezek Svéd pontyok”.
Számomra a változás a 3. nap reggelén jött el, amikor is egy horgász körbe járt a tavon és mindenkit magához hívott, azzal, hogy sikerült fognia egy pontyot. Természetesen egyből mentem én is, mert egyre kíváncsibb lettem, hogy mégis mi a különbség a hazai halainkhoz képest. A látvány lenyűgöző volt. A horgász egy csoki barna nagy hasú öreg 8 kg körüli spanyolpikkelyest tartott a kezeiben.
A helyi horgászoktól megtudtam, hogy az éghajlat és a genetikájuk miatt az ott élő pontyok nem tudnak nagyra nőni. A tórendszerben 20 évnél idősebb példányok élnek, mégis átlagban csak 5 kg súlyúak. Az idők folyamán a legnagyobbak is csak 10 kg körülire nőttek
meg, így ez a 8 kg-os példány már kapitálisnak számított. Ez a hal nem csak a súlya és szépsége miatt volt értékes. A tórendszerben egyébként is nehéz pontyot fogni, mert a természetes táplálékon kívül nem nagyon hajlandóak mást enni. A látottak és hallottak alapján egyből megjött a kedvem a pontyozáshoz. Fejbe gyorsan összeraktam 3 technikát, amivel esetleg be tudom csapni őket. Az egyik a nagy etetés, a másik a vízfelszíni, a harmadik pedig, piros csontis, pinkis horgászat. Természetesen ezekhez a módszerekhez megint el kellett mennünk a helyi horgászboltba eszközöket vásárolni. Csúzlit átlátszó vízfelszíni úszót, apró magvakat stb…
Folyamatosan azon járt az agyunk, hogy foghatnánk több halat.
Visszatértünkkor Gáborral átköltöztünk a mögöttünk lévő tó hátsó nyugodtabb részére, mert azt éreztem, hogy ott van a legnagyobb esélyünk pontyot fogni. Elsőként nagy etetéssel próbálkoztunk. Két botot dobtam be, az egyikre Spombbal apró magot, míg a másikra kisméretű pelletet és tört bojlit etettem. Sajnos egész éjszaka nem történt semmi, viszont a hajnali órákra megérkezett egy hidegfront, amelynek hatására megelevenedett a víz. A pontyok elkezdtek ugrálni, forogni. Rendkívül kellemetlen idő lett. Az erős szél a ködöt nagy oszlopokba fújta a tó felett. Úgy döntöttem, hogy eljött az ideje az élő csalis horgászatnak. Mindkét botomra csúszó végszereléket készítettem. Nehezékként 10 grammos ólmokat használtam, a 22-es főzsinórok végeire pedig 6-os méretű vékonyhúsú Gamakatsu A1 Hard horgokat kötöttem fel. A horgászathoz a közeli stég előtti rész ideális helynek tűnt. Az egyik botot piros csontival, míg a másikat gilisztával a stég elé kb 4-5 méterre alulról dobtam be. Leültem, hogy ne lássanak a halak és csúzlival fél percenként lőttem egy adag piros csontit, a horgaim felé.
Piros csontkukac és pinki volt a megoldás a rendkvül okos pontyok megfogására.
A fél percenkétt belőtt lassan sűllyedő csontkukacokat hamar észrevették a pontyok.
A csonti szemek, a rendkívül tiszta vízben szép lassan süllyedtek le így a halak számára már messziről jól láthatóak voltak. A taktika bevált, pár percen belül megérkezett az első kapás. Egyik pillanatról a másikra az orsó fékje sivítva szólalt meg. Gyorsan felálltam, de sajnos a víz alján fekvő kövek között pont úgy húzta el a hal a zsinórt, hogy azok egyből elmetszették. Kissé csalódottan tekertem ki a belazult damilt, de bíztam benne, hogy lesz még kapásom. A következő pontyra körülbelül negyed órát kellett várnom, de vele már nagyobb szerencsém volt, mert az első kirohanása után kicsit elemelkedett a fenékről így a főzsinóromra a kövek már nem jelentettek veszélyt. Először a tó közepe felé indult, aztán irányt váltva egy lendülettel lehúzott az orsóról 120 méter zsinórt. Szerencsémre még azelőtt elérte a partoldalt mire az orsóm dobjára töltött 150 méter damil lefogyott volna. Amennyire csak tudtam utána mentem a parton. Fákat, bokrokat kerülgettem, és még Gábor zsinórjai alatt is át kellett fűznöm a botom, mert átúszott alattuk a hal, de szerencsére mindent sikerült gond nélkül megoldanom. Hosszas fárasztás után szákolhattam meg egy csodaszép sötétbarna színezetű nyurgapontyot.
Gyönyörű csokibarna nyurgaponty
Nagyon örültem az első Svéd pontyomnak, de túl sokáig nem tudtam csodálni, mert a stégre közbe egy helyi pecás is bement, aki kiabálva hozta tudomásunkra, hogy a másik botomon visított az orsó fékje. Amíg odaszaladtam a biztonság kedvéért ráállt a spori a botom nyelére, nehogy a nyitott fék ellenére elvigye a hal. A kövekkel ezúttal is szerencsém volt, mert nem vágták el a zsinórt és mintha csak az előző eset ismétlődött volna meg, ez a hal is addig úszott a bal part irányába, amíg azt el nem érte. A botomat megint csak át kellett emelnem a bokrokon, de végül csak sikerült a fák között megszákolnom minden túlzás nélkül életem eddigi legszebb pontyát. Angliai fotókon mindig is irigykedve néztem az ilyen nagypocakos, spanyolpikkelyes, sötétbarna színű pontyokról készült fotókat és végre nekem is megadatott, hogy egy ilyen csodaszép halat a kezemben tarthattam.
Álomszép ponty
A majd 10 kg-os hal visszaengedése után Gábort odahívtam a stégre, majd rövid csúzlizás után magára hagytam, és elkezdtem körbe járni a tavat újabb helyek és halak után kutatva. Gyönyörködtem a természet csodáiban, amikor is egyszer csak Gábor hangjára lettem figyelmes. A kezében szép ívben görbülő bot jelezte, hogy neki is sikerült egy erősebb halat akasztania. Mire odaértem hozzá már meg is meríthettem egy sötét bronzos színekben pompázó nyurgapontyot. Gábor nagyon boldog volt, ami érthető is, mert több mint 10 évet várt az első svédországi pontyára.
Gábor első svédországi pontya
Ezzel a hallal beteljesedett a horgászata ezért úgy döntött, hogy magunkra hagy minket és elhagyja a tavakat. Összepakolás után elbúcsúztam tőle és ismét a pontyok nyomába eredtem. A tó hátsó részénél ahová legjobban becsaptak a szél által felkorbácsolt hullámok meg is találtam őket. A partot verdeső hullámok felkavarták a vizet és ebben a zavaros részben keresgélték a halak a táplálékot. Szemmel jól látszódtak a vízfenéken táplálkozó sötét árnyak. Rövid szerelgetés után két botot be is ejtettem a parttól 3-4 méteres távolságra.
Az egyikre kis pva csomagot raktam apró pellettel, míg a másikra két szem pinki került, amit kikönnyítettem a hajszálelőkére felhúzott piros gumikukoricából vágott két vékony gumi szelettel. Jól megetettem, az egyikre kézzel szórtam pelletet, míg a másikra pinkit lőttem csúzlival. Hátrébb húzódtam nagyjából 10 méterrel a helytől, hogy véletlen se lássanak meg a halak, nehogy elriasszam őket. Nem kellett a spicc minden rezdülését figyelnem, tudtam, hogy a kapás a part széléből rendkívül vehemens lesz. Fél órája beszélgethettünk halkan Ricsivel, amikor is az egyik orsóm folyamatosan gyorsuló fékhangjára lettünk figyelmesek. Odaszaladtam felemeltem a derékba görbülő Manta Evo-X Heavy feederem, és próbáltam megállítani elemi erővel küzdő ellenfelem. A fárasztás 20 percig tarthatott, míg végül vízben állva szákoltam meg gyönyörű ellenfelem. A cserkelő horgászat eredménye egy újabb pocakos spanyolpikkelyes ponty volt.
Visszaengedése után aznap már nem horgásztam, csak csodáltam és élveztem a környezetet. Nagy értéke volt számomra ezeknek a halaknak, mert egy nem mindennapi vízből sikerült megfognom őket. Mind három pontynak hibátlan volt a pikkelyzete, az úszóik és a szájuk is. A fárasztásuknál mintha csak az életükért küzdöttek volna. Valószínűleg vagy még soha, vagy csak nagyon kevésszer voltak megfogva. A három napnyi horgászat után kellemesen elfáradva, de mégis a következő napot izgatottan várva hajtottam álomra a fejem. Miközben elaludtam azon gondolkoztam: „Vajon mit tartogathat számomra még ez a víz?”
Folytatása következik....
Írta: Jankovich Krisztián
Fotó: Palócz Richárd